Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy Behemót nemzetségből származó, Bolgor nevű kobold Meseországban. Még sosem lépte át országa határait, de hallott róla, hogy van egy Varázsföld nevű hely, ahova nagyon sokan elutaznak egyszer életükben. Azt hallotta, hogy az az ország gyönyörű, és habár kisebb-nagyobb, néha nehezen megmászható dombok keresztezik benne az ember útját, mégsem lehet kihagyni egy ilyen utazást. Hosszú évekig elképzelni sem tudta, hogy ő esetleg eljuthatna erre a varázslatos helyre. Aztán egyszer jött egy pillanat, és megjelent álmában a táj, és ő, ahogy ott van, ahogy eljutott Varázsföld mesés birodalmába. Elhatározta hát, hogy megteszi a nagy lépést, elhagyja országát, és rászánja magát a nagy utazásra. Ha lecsukta a szemét, már látta is, ahogy felszáll a repülőgépre, látta, ahogy megérkezik, és ez boldogsággal töltötte el. El is kezdett tervezni, vízumért folyamodott Varázsföld meseországi nagykövetségénél, kitöltötte a papírokat, és várta, hogy megérkezzék a levél, benne a beutazási engedéllyel. Bolgor, a behemót várt, várt, és várt. Hetekig. Közben sokat beszélgetett barátaival a jövendőbeli utazásáról. Aztán valahogy úgy alakult, hogy minden barátja elutazott Varázsföldre, még a depressziós Ödön is, pedig arra igazán nem számított senki, hogy neki utazni támad kedve. Persze könnyű volt nekik, ők akármikor elutazhattak, ha kedvük tartotta, csak a behemótoknak kellett vízumért folyamodniuk. Aztán a barátai sorra visszatértek, de Bolgornak még mindig nem érkezett meg a vízuma, pedig már hónapok teltek el. Nézegette az albumokat, amit barátai készítettek Varázsföld tájairól készült fényképeikből. Szép volt, nagyon szép. Mégis, amikor egy évvel később Bolgor végre megtalálta a vízumot a postaládájában, már nem akart elmenni. Újra távolinak érezte Varázsföldet és elképzelhetetlennek tartotta, hogy  elhagyja Meseországot, ahol élt. Már nem hitte el, hogy megtehetné. Elmúlt a pillanat, és talán soha többé nem is jött vissza.

Annyira akarok, hogy rettenet, átlépem a saját határaimat, korlátokat döntök, ide nekem az oroszlánt is, akarok, nagyon akarok és foggal-körömmel küzdök, de nem megyek vele semmire, ugyanott tartok, mintha ölbe tett kézzel várnám, hogy a számba röpüljön a sült galamb. Azt a diplomát nem adják olcsón, ahhoz hagyni kell, hogy beléd töröljék a  lábukat, hagyni kell az elnyomást, alá kell vetni az akaratot, alázat kell, beletörődés kell, és szopni kell, de azt torkosan. 

Annyira szeretem, hogy rettenet, vele talán mindenre képes vagyok, ledönthetem a korlátaimat, ide nekem azt az ölelést, mert az éltet, akarom, nagyon akarom és foggal-körömmel küzdenék érte, ha kéne, és velem van, és jó nagyon. Azt a szerelmet nem adják olcsón, ahhoz adni kell nekem is, ahhoz hagyni kell, hogy viszontszeressen, hagyni kell morogni a rossz napokon, és én alávetem az akaratom, alázatosan tisztelem és szeretem, és beletörődnék vele egy egész életbe is, és "azt" is megteszem, akár torkosan.

Hiába van igazad, és hiába ért veled pár ember egyet, ha senki nem áll ki melletted, senki nem vállalja fel a véleményét, akkor végül megint egyedül Te leszel a hülye picsa.

Megint okultam.

A szívem. Egyétek!

Nem jó az úgysem semmire.

„Hülye voltál, mondom én majd...
Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már .”

Narancssárga naplemente, habos orgonaillat, bicikli, mosoly, kicsi megnyugvás.

Születésnapom van, valaki más szülinapi buliján vagyok, mindenki nevet, nekem sosem csinált senki ilyen bulit, savanyodom, kivonom magam, aztán a bulizóktól két szobával arrébb alszom végig az ünneplést egy kanapén, mert nincs mit ünnepelnem, csak szeretném, ha minél hamarabb elmúlna.

Állok a megállóban, sasolom a buszok tábláját, erre odajön, és mondja majd ő tudja hogyan kell mennem, nézem, annyira nincs is szétesve, Detrének hívják, bazmeg milyen név már ez?, amolyan igazi önelégült jogász köcsög, aztán leszállunk a buszról, sétálunk, pont oda megy, ahova én, 'unom a szexet' -mondja, huh, végre egy csávó, aki nem akar megfektetni, pedig bókol párat, aztán még mond sok furcsát, kérdem 'van szíved?', mondja 'nincs, minek legyen? nincs olyan, hogy szerelem', mondom 'de van', kérdi mi az első három dolog ami eszembe jut az érzésről, 'fájdalom, keserűség, magány' mondom, aztán hallgatunk, mert megértem miről beszél.

Csöngetnek, jön a futár, hatalmas csokor, mellette szerelmetes vers, üres, üres, üres szavak, sehol a tett, ami igazolná őket, kínozz, kínozz még, addig legalább foglalkozol velem, húzd a hajam, de úgy, hogy feszüljön hátra a fejem, csináld, fájjon, érezzelek. Randa a csajod, mondom, neked talán fáj, de ha egyszer tényleg, és fogalmad sincs nekem mennyire, tudom, hogy reménytelen, de nélküled nincs értelme, telenyomom magam gyógyszerekkel, húzóra két deci pálinka, hideg van, reszketek, de kialszom magamból. Repülni akarok, de már nem megy, már nincs lebegés, gyáva vagyok, itt fogok ragadni ebben a szutyokban, nem segítesz, senki sem segít, senki sem ért meg. Aludni. Örökre. Az volna jó.

Végre egy nap, amikor kevésbé érzem a lenézésüket, én vagyok a legkisebb láncszem, mindenki csicskáztathat, de legalább tennék udvariasan, érezném magam én is kollégának, de még a titkárnő is paraszt, pedig ő semmivel nem áll fölöttem, elegem van, de betudom annak, hogy szegény annyira csúnya, hogy biztos csak féltékeny a szépségemre. Bosszúból betolok fél kilót a céges eperből. Nyár íze van. Iszom a napfényt. Egy pillanatra jó minden.

'Egyedül, egyedül, egyedül' – hallom a saját hangom, magamban beszélek, beszélgetek vele, mert hiányzik, ez már az őrület, a végső határ, be kéne engem zárni valahova, vagy el kéne menni nagyon messzire, el a múltból, el a semmibe, el innen. Egyedül. Mindig egyedül. Pedig nem is, csak annyira rettenetes ez a társas magány, és tudom, Ti ott vagytok, Ti segítenétek, de nem tőletek várom, barátaim, mert ez nem elég, mert egy ölelésben sincs benne az, amit egyszer szeretnék végre átélni.

Húznak le a láncok a mélybe, én pedig köztudottan rossz úszó vagyok, csak kalimpálok kétségbeesetten, de talán megnyugszom és veszek egy nagy levegőt és feljövök a felszínre. Csak valami kéne, amiért érdemes. És én magam nem vagyok elég érv.

Most ez kicsit sok volt. Kicsit elég. De persze, tudom, hisz mind azt mondjátok: elmúlik, és jó lesz egyszer. Csak türelem.

Vajon milyen hangosan kell ahhoz kiáltani, hogy meghalljátok? Vajon amikor szükség lesz rá, nyitva lesz-e a fületek?

Kicsi Lélek vagyok, mindjárt 25 éves, O.-aktatologató-menedzser, egy 90 éves néni szervezetében élek, még nincs gyermekem, és sosem találok pasit, aki esetleg belémrakhatná, két hónapja dolgozok a gyárban, kicsit sem elégedettek velem a főnökeim, workshopokra véletlenül sem visznek el,  mivel én vagyok a legkisebb láncszem, nem látok perspektívát a munkahelyemen, se fejlődési és előrelépési lehetőséget, talán lassan ki is rúgnak, 2001-ben érettségiztem, önmagamhoz képest pocsék 4,4-es átlaggal, és hidd el, már semmi sem számít, tesó.

Azért ez annyira tipikus, ha már épp kezdenék megerősödni, nem sajnálni magam azért, mert nincs pasim, vagyis van, vagy nem tudom van-e, mindegy is, mert bonyolult, ha épp nem gondolnék arra, hogy olyat tanulok, amit gyűlölök és ami egyáltalán nem érdekel, és a munkahelyemen meg mindenki utál, szóval amikor épp picit, de tényleg csak egy icipicit jól érezhetném magam a bőrömben, akkor nesze bazmeg, nem a lélek fáj, de jön helyette olyan fizikai fájdalom, hogy hű, meg ha.

Dagad a fejem, megint iszonyúan meg fognak kínozni, megint üvölteni fogok és még órákkal később is zokogni, és ha ezt túlélem, tíz év múlva protézisem lesz. Na ez viszont lelkileg is kikészít. Nesze bazmeg kártyavár, építhetlek megint nulláról újra.

Persze legutóbb volt, aki grízpudingot vett nekem az éjjelnappaliban, hogy valamit mégis. De most majd egyedül, hősiesen.

Kibírom, kibírom, kibírom, kibírom, kibírom.... Mantra. Na persze, én?! Én mindent.

Végülis, nem fájhat ez jobban, mint amikor a szívedet tépik ki a helyéről.

Visszatérve a dologra, talán mégis meg tudják venni a kis nyugdíjból a kombinált bérletet. De mindez mit sem ér, ha a busz deffektes, a villamos pedig kisiklott.

Majd meglátjuk. Egy próbát megér.

Ha most beszélgetnénk, elmondanám, hogy igaza volt, tényleg a rádiós a legdögösebb.

De mi többet talán nem beszélgetünk. Mert nincs értelme.

 És jön, és aggódik, és vigasztal, mint 15 éve mindig, és ölelne, ha nem lenne köztünk az éter, és én visszaölelném, mert ha más nem is, Ő mindig hisz bennem, pedig sosem érdemlem meg, aztán vonja a párhuzamokat, egyformán el vagyunk mi cseszve, mármint ő és én, meg el van cseszve az egész világ is, de aztán előáll egy javaslattal, és a szemeim hirtelen már a nevetéstől könnyeznek, mert azt mondja, hirdetnünk kéne, mégpedig így:

"Túlzottan boldognak érzi magát? Már semmi sem jelent kihívást? Profi önsorsrontási szakértőink készséggel állnak rendelkezésére!"

Te! Te tudod, hogy ez rólad szólt most. Tudd azt is, hogy rettentően hálás vagyok neked. Mindig. Mindenért. Bárcsak képes lennék bármit is adni cserébe. Bárcsak túl tudnék lépni magamon.

Szeretem ezeket az estéket. Ezeket az embereket. Jó a hely, szól valami szláv lakodalmastangó, nézek ki a fejemből, olyan szépek, úgy ragyog az arcuk, annyira boldognak tűnnek akkor is, ha tudom, hogy nem azok. Vajon mennyire lóghatok ki közülük? Vajon igaza van, amikor azt mondja: „eltűnt a csillogás a szemedből”?!

Aztán valahol arrébb, a táncforgatagban rábukkanok a fiúra, akivel évekkel ezelőtt egy hűvös hajnalon álltunk a mekdönci előtt, szorongattuk a hamburgerünket a zuhogó esőben, és azt mondta: „most nagyon szeretnélek megcsókolni”, és én is szerettem volna, de hát volt valakije, volt valakim és tiszteltük azokat, akikhez illett hűségesnek maradnunk, bár utólag kiderült, hogy nem szolgáltak rá. Most egyedül van, én is egyedül vagyok, és akár meg is történhetne, mondja aludjunk összebújva, de nem lehet, mert még az előző reggeli csókok íze a számban, és mindenhez nekem sincs gyomrom. Azt mondja akkor rajongott értem. És majd felhív. Persze nem fog. Aztán eszembe jut a történet, a párról, akik mindig is imádták egymást, de mindig volt valamelyiknek valakije, és tudták, mi az a hűség, és eltelt 50 év, 80 évesen, özvegyen összefutnak a temetőben, és talán beteljesülhetne az álom, de persze az egyiknek buszbérlete van, a másiknak meg villamos.

Azért van ebben valami furcsa fintorral ellátott szépség.

Azt mondjátok hülyén viselkedem?! Most mit vagytok meglepve? Előbb csináltam egy érzelmi intelligencia tesztet. Ez lett az eredménye:

"A pontszámod: 22
A nők átlagosan 47, a férfiak 42 pontot érnek el. A legtöbb Asperger szindrómás, vagy súlyosan autista 20 pont körül teljesít. A pontszáma alapján Ön az átlagosnál szerényebb képességekkel rendelkezik mások érzéseinek megértése, és az azokra való helyes reakciók terén."

Szóval ne várjatok tőlem semmit. :)

(Jelzem: a blog írója lassan 25 éves, orvosilag egészséges elméjűnek mondott, felnőtt nő.)

Amikor nagyon kéne, hogy valaki ott legyen, átöleljen, megfogja a kezem és letörölje a könnyeim, akkor valahogy sosincs ott senki. Egyedül meg nehezen megy a tuning.

Hozzávalók:

• egy, azaz egy darab régi kaland, női függelékkel, bárgyún mosolyogva

• egy adag volt pasi, mellette a régvolt nője. Volt pasi, akinek valószínűleg fontos a mostani csaja, mert nem csalja meg velem, míg... ugye.

• egy visszatérő szexpartner, aki felszedi a barátnőm barátnőjét, én meg jót röhögök, hogy pont az egyetlen ismerőst sikerül hazavinnie

• négy doboznyi jól fésült idióta, aki a dekoltázsomból azt a hibás következtetést vonja le, hogy bizonyára a lelkem is szép

Megfogod, összegyúrod, belerakod egy jó nagy Gödörbe, fűszerezed némi nosztalgikus nyálas zenével, aztán megnézed mi sül ki belőle.

„Lehet, csak ennyi,
Én mindenkiben hittem.
Mi lesz, ha egyszer
Felébred az Isten?
Semmi sem számít,
Ha úgyis elmúlik,
Elmúlik minden”

Ígérem, lassan abbahagyom az önsajnálat mocsarában való dagonyázást, mert sokakat idegesít, de ezt most még le fogom írni, mert annyira és annyira, és ez a hely arra, hogy dühöngjek, és akinek nem tetszik, az meg elmehet a ne olvassa ezt a szart nyavalygást.

Szóval az van, hogy ember empatikus rokona, akihez tojást zabálni hivatalos a hétvégén, és akihez még nemrég párosan járt, mert azt hitte egy komoly ember van mellette, akit bemutathat a családjának, mert az majd hálás és kitartó lesz a szeretetéért cserébe, szóval az az amúgy kedves rokon némi cinizmussal megkérdezi, hogy akkor én most viszek-e magammal valami pasit a családi hepajra.

Hát nem bazmeg, nem viszek. Senkit. Soha többé. Mert mi a büdös francnak minek?

<Buddha> attól még tökre kedvelem, hogy nem vagyunk együtt
<Buddha> persze tudom
<Buddha> csak ilyenkor az az érzés jön elő, mint mikor meghalt valaki, akit szerettél
<Lelkecske> igen, hasonlóan érzek "Ő"-vel kapcsolatban
<Lelkecske> csak én azon filózom
<Lelkecske> hogy "Ő" halt meg
<Lelkecske> vagy én
<Buddha> :)
<Buddha> a te "Ő"-d
<Lelkecske> igen, talán ez így stimmel.
<Lelkecske> a képzeletem szülte tökéletes ember. aki sosem létezett.
<Lelkecske> bölcsebb vagy nálam. :)

Amúgy rájöttem, hogy tök hülyeség, hogy állandóan rinyálok, hogy mikor lesz végre tavasz. Bennem évek óta tavasz van, csicsereg, rügyezik minden. A kérdés inkább az, hogy mikor érik már be valami, mikor jön a beteljesedés, mikor lesz nem csak kezdet, mikor jön már a kurva NYÁR?!

Kérek engedélyt meghunyászkodni.

Lelkileg, fizikailag. Valószínűleg az egyenes összeköttetés az oka a májam és az agyam, vagy az agyam és a májam között.

Ébresszetek fel egy év múlva!

Csiripelnek a madarak, gusztustalan kis fehér, elemes, makogó plüssnyulak ugrálnak az aluljáróban, csak a Nap nincs sehol. Ahol mindig süt, oda vigyetek! Köszi!

Tombol. Őrjöng. Ismét tombol. Felejt. Gyűlöl. 

"Everyday I love you less and less
I can't believe once you and me did sex
It makes me sick to think of you undressed
Since everyday I love you less and less
And everyday I love you less and less
You're turning into something I detest
And everybody says that your a mess
Since everyday I love you less and less"

Azért ez annyira tipikus. :) Az élet apró kis szépségeihez az is hozzátartozik, amikor a kialvatlanságtól és az egész napi koncentrálástól leszedálva bemegyek az illatszerboltba, nézelődök, választok, fizetek, majd kijövök a boltból, és észreveszem, hogy mindenki furcsán néz rám. Már vagy kétszáz métert haladtam a tett helyszínétől, amikor kezdtem kevésbé belefeledkezni a zenébe a fülemben, és ráeszméltem, hogy miért: hangosan dúdolva, a drogéria márkajelzésével ellátott bevásárlókosárral a karomon közlekedtem az utcán. Pedig becsszó nem akartam ellopni. Végelgyengülök.

"Ujjával egy felhőpamacsra mutatott épp a fejünk felett.

- Azt ott. Te következel. Elkészültél? Rajta!

- Néztem a pöttömnyi gomolyt, a felhőcske meg visszanézett rám. Erősen gondoltam, hogy eltűnt, üres eget gondoltam a helyére, gondolatban hősugarak özönét zúdítottam rá, kérleltem, ugyan tűnne innen, bukkanna fel máshol, valahol, és lassan, nagyon lassan, egy percig tartott-e vagy ötig, vagy hétig, a felhő végül eltűnt. A többi felhő vígan hízott, az enyém meg sehol.

- Meglepő. Annyira ragaszkodtál hozzá, mégis eltűnt a szemed elől.

- Még hogy ragaszkodtam hozzá! Mindennel nekiestem, amim csak volt. Tűzgolyókkal, lézersugarakkal, emelet-magas porszívóval....

- Ez mind negatív próbálkozás Richard. Ha valóban el akarsz tűntetni egy felhőt az életedből, ne keríts a dolognak nagy feneket, egyszerűen engedd el magad, és töröld ki a gondolataidból. Ennyi."

/Richard Bach: Illúziók/

"Valaki: -Jobban vagy már?

Lelkecske: - Igen, köszi!

Valaki: - Próbáljuk ki!

Lelkecske: -Mit?

Valaki: - Csukd be a szemed és gondolj rá! Mi az első, amit érzel?

Lelkecske: - Undor.

Valaki: - Huh. Ez durva.

Lelkecske: - Szerintem természetes.

Valaki: - Azért kibékülnél vele?

Lelkecske: - Nem hiszem, hogy ezeket a sebeket be tudná hegeszteni. Így nem. Azt hiszem, nem.

Valaki: - Tényleg jobban vagy! :)"

Enyhülnek, átalakulnak, múlnak, jelentéktelenné és érdektelenné válnak a dolgok. Egyre bölcsebb és bölcsebb leszek, kiábrándulok, felnövök, meggyógyulok, tisztul a kép. Nincs mondanivalóm, nem érdekelnek a történések, fejben kicsomózom a gordiuszi csomót. Átértékelem a fogalmakat, nem számítanak a szavak, amik mögött nincsenek tettek. Tudok újra lebegni, sodródni, úszni az árral, hagyni magam, hagyni a jót is, elengedni a rosszat. Van gyakorlatom az érzések leküzdésében, edzett vagyok, megedzettetek, akkor gyűlöltelek érte, de már köszönöm, hogy lehetővé tettétek, hogy képes legyek rá. Erőt tudok venni magamon, ha akarok, fel tudok kelni reggelenként olyankor, amikor kell, és ha valami nem működik, vagy nem érné meg az árát, nem adom fel, de nem is erőlködöm. Nem vagyok sem jó, sem rossz. Mindegy mi történik, Én vagyok ismét, kicsit defektes, de Egész, kerek, bírom az elfogadás képességét, erősödöm, várom a napfényt, az apró kis dolgokat, bennük Istent, a hétköznapok csodáit.

Akitől kaptam, köszönöm a Könyvet, helyretett. És köszönöm, hogy vannak, akik őszinték, és akikre számíthatok.

Hogy én egy mekkora buta pina vagyok. Voltam. :) De gyógyulok. Szélsebesen.

Továbbra is fenntartom, hogy vannak pofonok, amik jól beledöngölnek a szarba, de vannak, amik kihúznak belőle. Ilyenkor rájössz, hogy ha a csalók becsülik egymást, akkor meg is érdemlik, hogy örökre együtt maradjanak, és egymással legyenek gerinctelenek. Megvilágosodsz, és majdhogynem boldog vagy. Egy másodperc alatt.

"Mostmár beismerem, hogy hülye voltam,
mert minden szeretetemet
egy olyan embernek adtam,
aki sajnos nem érdemelte meg.

Még szerencse, hogy beláttam,
hogy az ember néha tévedhet,
és okosabb lettem,
megtanultam élvezni az életemet ..."

<lelkecske> rájöttem mi a 3 legnagyobb különbség az olcsó, buta kurvák és köztem :D 

<pasi1> olcsók, buták és kurvák?

<lelkecske> határeset

<lelkecske> de

<lelkecske> 1. ők tényleg nem gondolkodnak

<lelkecske> 2. kihívás őket megtartani

<lelkecske> 3. ők kefélnek a pasimmal és nem én

<pasi1> nincs is pasid

<pasi1> nemtom miről beszélsz :D

<lelkecske> jó, érted...

<pasi2> és melyik tulajdonságukat irigyled tőlük? ;)

<lelkecske> mindhármat

Felébredek. Sürög a konyhában. Érzem a mangó ízét a számban. Visszaalszom. Arra ébredek, hogy puszit nyom a homlokomra. Megcsókol. Kolbász íze van. Tájfölös kenyeret reggelizett. Majd elmegy. Üres a lakás nélküle. De még ott az illata a takaróban. Átölelem a párnáját. Visszaalszom. Aztán elindulok én is. Felhívom ezerszer a kicsinyes hülyeségeimmel. Türelmesen végighallgat. Kedves velem. Visszaérek. Bevásárolok. Másnapra mangó, joghurt, nélkülözhetetlen sajt, Tibi csoki. Mert azt szereti. Hideg van nála. Befűtök. Főzök neki. Rakok bele kakukkot. Kész a vacsora. Késik, mint mindig. Kihűl. Várok rá. Hiányzik. Fordul a kulcs a zárban. Hazaért. Átölel. Megcsókol. Puha és szeretettel teli a csókja. Megmelegítem az ételt. Mohón eszik. Hálás. Szereti, ahogy főzök. Azt mondja, elmosogat. Aztán persze másnap én csinálom meg. Fáradt. Állatokat néz a tévében. Lezuhanyzom. Megágyaz. Rak egy pohár málnaszörpöt az ágy sarkába. Cinkosan néz. Hozzám bújik. Belém hatol. A fogaim között a fülcimpája. Tele az orrom az illatával. Jó. Nagyon jó. Belekucorgok az ölébe. Kimondom, hogy szeretem. Ő csak néz, azokkal a szépséges, hatalmas és rettenetesen szomorú szemeivel. Szeretné kimondani, de nem tudja. Mert nem érzi. De nem számít. Én szeretem. Minden hibájával együtt. Sosem tudnék haragudni rá. Aztán összebújunk. Én vagyok a kis kifli. A hajammal teli az orra. Ölel. Tudja, hogy nem tud így elaludni, belefulladna a hajamba, de mindig megpróbálja. Aztán rájön, hogy nem fog menni. Megfordul. Felemeli a takarókat. A fenekemhez nyomja a fenekét. Hallom, ahogy szuszog. Elaludt. Közelebb bújok hozzá. Becsukom a szemem. Arra gondolok, hogy le tudnám élni vele az életem. Arra gondolok, hogy Ő maga a megtestesült Csoda. A legnagyobb ajándék, amit az élettől kaphattam.

Hálával tartozom neki. A türelméért, a baráti szeretetéért, az érintésekért, a biztatásért, amiért velem volt. Életem legboldogabb hónapjaiért. Hogy hagyta, hogy szeressem. Hogy megpróbálta viszonozni. Hogy olyan, amilyen.

Rengeteg dolgot kaptam tőle. Egyetlen dolgot vitt el cserébe: a hitemet a szerelemben. A szívemet. Azt neki adtam. Az Övé. Örökre.

Elfogadom a Sorsomat. Én nem erre születtem. Belőlem sosem lesz „Mi”. Sosem fogom átélni a szó jelentését. Még nem tudom miért vagyok. A többség azért születik, hogy valakit boldoggá tegyen. Az én létezésemnek talán más célja van. Ha rájövök mi az, ha sikerül elérnem, boldog leszek. Nagyon. És sikerülni fog. Sikerülnie kell.

Szerettem volna segíteni neki. Nem tudok. Csak tehetetlenül nézem a szenvedését. Kevés vagyok ehhez. Nem tudom, mi volna elég.

Ha csak ennyi járt az Élettől, ez a pár, fantasztikus és felejthetetlen hónap, akkor már volt értelme világra jönnöm.

Nem jön többé vissza. Tudom.

Bárcsak megállt volna az idő. Bárcsak megtalálná a boldogságát valakivel. Bárcsak.

Vero kívánságára újra. Csodákra ne számítsatok.

Na, akkor van itt pár dolog, amit szeretnék leszögezni:

1.: Nem beteg vagyok, csak egyszerűen megcsaltak, elhagytak, darabokra zúzták a szívem, de ettől még nem kérek senki sajnálatából.

2.:Első paragrafus: Engem lehetetlenség szeretni. Második paragrafus: aki mást állít, az vagy vigasztalni akar, amit kösz ne, vagy azt hazudja, hogy de igenis lehetséges, csak éppen ő képtelen rá, miközben valójában jó magasról beleszarik az én állítólag annyira jóságos szívembe.

3.: Mostantól nem hiszek semmiben, nem remélek semmit, nem várok senkire, nem kezdek bele semmibe, mert mindez annyira de annyira fölösleges.

4.: Megszűntem létezni.

 Ha az embernek éppen sem munkája, sem iskolai kötelezettségei, sem párkapcsolata, sem egyéb programja nincsen, akkor hirtelen rengeteg ideje lesz gondolkodni. Valahogy így fedeztem fel, hogy a számomra legkedvesebb dolgok mennyire önbeteljesítő jóslat szerűen meghatározzák kis nyamvadt életemet. Itt van például a kedvenc vers, csak az a baj, hogy valahogy mindig rosszul fekszem arra a szereposztó díványra, mindig én vagyok Korzáti, mindig én vagyok, aki Semmiért Egészen. Egyszer igazán jöhetne a hegy Mohamedhez.

A dolgok teljes összeomlásának megvan az a szépsége, hogy amikor már nincs miben reménykednem, akkor már tulajdonképpen akármiben reménykedhetem. Annyira mindegy.

Kifeszítenek úgyis.

Vannak azok a könnyek, melyek más szeméből indulnak, de a Te szíveden folynak végig.

Ordítanál, annyira fáj, de közben inkább tehetetlenül megvárod, míg lassan megint semmivé válsz teljesen.

Azt mondja, azért hagyta el, mert nem érezte magát nőnek mellette.

Én, amikor hozzábújok: szerencsés nőnek érzem magam. Amikor összeszedem az alsógatyáit a földről: gondoskodó nőnek érzem magam. Amikor szeretkezünk: céda kis nőnek érzem magam. Amikor látom, ahogy rám néz: egészen szép nőnek érzem magam. Amikor vigasztal, ahogy gombócba bújva zokogok: hálás nőnek érzem magam. Amikor fogja a kezem, míg lemegy a lázam: már egészséges nőnek érzem magam. Amikor biztat, hogy meg tudom csinálni: erős nőnek érzem magam. Amikor nézem a mély és okos szemeit: szerelmes nőnek érzem magam. Ha velem van, bármit csinál: nőnek érzem magam.

Amikor nincs velem: kisfiú vagyok.

"Álmodtam egy álmos képet,
fáradt volt és piszkos,
hogy a világ engem
nem szeret,
sajnos."

Egyesek elrepültek cápát simogatni, én meg itt maradtam, kezemben a két lakás kulcsával, gyomorban kis stresszlabdácskákkal, feladatokkal, elvárásokkal, kötelességekkel, mert ezzel az átkozott hideggel és erőtlenséggel. (Fárasztó ez a kétlakiság amúgy is, kicsit mintha hontalan lennék, mindenhol jó, de sehol sem az igazi, mert mindig hiányzik valami vagy valaki, aki épp a másik helyen található.) Meg van ez az új és furcsa érzés: az aggodalom, amit már réges rég nem, és most újra érzek, és rettenetes, amikor 10 percenként nézem a híreket, hogy ugye abban a térségben nem zuhant le repülő, nem fulladt vízbe ember, nem ettek meg senkit a cápicskuk, és semmi sem robbant fel. (Ő meg persze írja az smst, hogy mára kibúvárkodta magát, és egy pálmafa árnyékában lebarnulva tequilázik. Brrrrrrr.) Jön a téli depresszió: ritkán érzem jól magam emberek társaságában, de egyedül lenni még rettenetesebb, csak az az esti gondtalan odabújás az, amiért érdemes. Na és persze vannak új kalandok: új munka, a változatosság kedvéért valami olyan, ami eddig sosem, amire úgy nem is szoktak büszkék lenni, de igen, nekem most jólesik a sörcsapolás, még akkor is, ha a bókok burkoltan mégiscsak a bacardicolának szólnak és nem nekem, akkor is, ha némelyik „sztárt” fellőném az allűrjeivel az égbe. Mert vannak itt új emberek, meg némi móka, amikor a magyar Gulliver áll a brazil Lilliputban, mutogat egy kis növésű kreolra, és üvölti felém, hogy „Hiz dö bosz of Ájdonnóvát”. Aztán a hajnali hullafáradt sörök, ejtőzések, az üdvözítő hazaérkezés. Kell, kellenek az új emberkék, mert itt legalább még nem érzem, hogy épp nem szeretnek, vagy épp nem kívánatos személyiség vagyok, csak mert egy másik épp ostoba és értelmetlen módon nem tud felnőttként viselkedni (persze az egészben itt is a legdühítőbb az, hogy az egészet nem is értem). Kell, kellene pár lény, akinél nem az számít, hogy melyikünknek jobb a táskája, ki az okosabb, vagy ki keresett többet múlt hónapban, esetleg mennyire állat az autód, mekkora mellű a nőd… a többit tudjátok. Kicsit megcsömörlöttem. Féktelenül boldognak kéne lennem, ehelyett annyi, de annyi minden tud piszkosul fájni. Hosszú évekig azt gondoltam, hogy képtelen lennék bárkit is gyűlölni, és most megtanultam, és küzdök, hogy legyőzzem az érzést, de nem megy, mert hiába beszélek, nem érti meg, hogy miért nyaggatom még mindig, nem érti, hogy ezen csak ő segíthetne, ha még egyáltalán lehet ezen, vagy érti, de nem akar.

Valahogy így jön az, hogy egy hétvégi estén inkább itthon maradok, hajnalig legyártok két egészen jól sikerült ádventi koszorút, halkan dúdolom Tori Amos-szal az émelyítő dalt, kavarok egyet a kanállal a „doktorötker” forrócsokimon, és írok egy nyavalygós posztot arról, hogy nekem soha semmi nem jó.

"Álmodtam egy álmos képet,
fáradt volt és piszkos,
hogy a világ téged
sem szeret,
sajnos."

...Aztán egyik reggel, ha a szívben nem is, de a szekrényben kapok egy fiókot, hogy tegyem ide kis puha cuccaimat.

Köszönöm, hogy lejöttél az Égből, Kicsi Csillag.

Nekem valahogy mindig az a típusú szerelem jut, ami nem könnyű, nem szabadít fel, nem röpít az égbe, hanem inkább nehéz, cipelni kell, és néha picit fáj a súlya, de azért jó. Nem tehet róla senki, a hiba az én készülékemben van. Elveszett a hitem. Abban, hogy engem is lehet. Szeretni. És eddig mindig türelmetlen és akaratos voltam, hallani akartam azt, ami nem igaz. Csak hogy ne szembesüljek azzal, hogy engem lehetetlen. Vagy legalábbis nem egyszerű. Hogy egy hisztérikus kripli vagyok. Egy neurózis góc. Aztán most az van, hogy a helyzet megint ugyan az, mert ilyen az én formám. Meg mert az okos kis buksijában nem kisebb a gubanc, mint az enyémben. De most remélek. És várok. És befogom azt a nagy pofámat. Nincs nagyjelenet, nem adom fel, nem üldöztetem magam a magányba. Mert annyi minden van benne, annyi minden, aminek még csak kicsiny részét láthattam, de ami nélkül üres lenne az életem. Bele akarok bújni. A buksijába. Amivel olyan okosan néz. Bele. A Mélyébe. Minden porcikájába.

A szívébe.

Mert hátha. Egyszer. Engem is lehet. Idővel.

Amikor épp kezdene jó lenni, fogja magát és egy nagyot tüsszent az Isten.

Igával a nyakamban lovacskát játszom, kidolgozom a belem, aztán hazaesem hullafáradtan, lemondom az esti házibulit, lemondom a barátnői csevelyt, lemondom a srácot is, aki hetek óta kitartóan várja, hogy találkozzunk, lemondok mindent, ami annyira jellemző rám, semmi buli, semmi szexuális élet, semmi izgalom, csak állok bugyiban a konyhában és főzök mindenféle finomságot, mindezt persze hajnali fél 3-kor, mert azért mégsem csinálhatok mindent úgy, mint a normális emberek. (A felnőtté válás első lépése az, hogy leszoksz mindenről, amit előtte annyira?) 

"Hülye voltál, mondom én majd, ha ez elmúlik.
Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már..."